Aki biztonságos országban él, elképzelni sem tudja, mit él át az, akinek idegen hordák tarolják le a kertjét, a földjeit, rontanak be a udvarára, házába gyakorlatilag bármikor. Az nem tudja elképzelni, milyen, amikor tíz-húsz méterre a házától gépfegyverek szólnak, ha a házára kézigránátot dobnak és hiába hívja a rendőrséget, senki sem védi meg. Ha egyszerűen nincs megoldás… Itt Magyarországon ZS kategóriás akciófilm jelenetének tűnik mindaz, ami a déli határkerítéstől egy kilométerre a rögvalóság. Rettegés, kilátástalanság, teljes kiszolgáltatottság a kisebbségi lét elnyomásának súlya alatt. Horgoson, Palicson, Hajdújáráson vagy a Makkhetesen élő maroknyi magyarság soha nem volt még olyan egyedül mint most, amikor már nem pusztán illegális migránsok, hanem afgán és észak-afrikai terrorista, embercsempész bandák háborúznak közvetlenül mellettük, lőnek, robbantanak, szórják a gránátokat ott, ahol napokon belül gyermeket kellene iskolába vinni.
Hiába tartjuk a kapcsolatot hetek óta a déli határ mentén élő magyarokkal és írják le, panaszolják el nap mint nap, “ma újra lőttek”, vagy “házam előtt robbantak a gránátok”, a valóság messze felülírta a képzeletet, amilyennek eddig lefestettük: mit élnek át a migrációs útvonalon az erdőkben bujkáló embercsempész bandák kereszttüzében élők. És szó szerint kereszttüzében…
Az, hogy naponta 500-600 illegális migránst szállítanak ide taxikkal, majd visznek tovább a magyar határig, azaz határkerítésig, nem újdonság. A szétvágott drótkerítést, rajta az öklömnyi köveket látva is azért döbbenünk le, mert a látvány sokkolóbb mint a híre. Nem csak megrongálták, kivágták a kerítést és másznak át azon az embercsempész bandák kifejezetten erre a feladatra tartott embereivel ide szállított létrákkal, hanem kövekkel dobálják a határt védő magyar rendőröket, határvadászokat, sőt az utóbbi időben már ez sem elég.
Amikor a kerítés kivágott szeleténél állunk szörnyülködve, perceken belül érkezik egy sötétzöld furgon a magyar oldalon. Egy fiatal rendőr és egy határvadász szállnak ki. Az autó csupa horpadás. Jó néhányszor megdobálták a napokban, hetekben öklömnyi kövekkel.
Maguk mit csinálnak itt? – kérdi az egyik.
A PestiSrácoktól vagyunk – feleljük, mire rávágja, azt tudja, mert követ bennünket. Gyorsan megnyugtatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, szerbiai magyar rendőrségi kísérőnk vigyáz ránk. Ennek ellenére odaveti:
Azért bátrak maguk, hallja. Nem tudják, hogy itt lőnek?
Hogy valóban merészség kell a határ túloldalán egy kis erdei túrához, azt mi is csak akkor értjük meg, amikor kísérőnk egy videót mutat – ott, ahol most fegyvertelenül, egy kamerával és drónnal felszerelkezve próbáljuk felderíteni az afgán – mint itt mondják – terrorista csoport táborát, alig huszonnégy órával ezelőtt fél órán át lőttek. Később amikor az erdőből három gépkocsi hajt ki – egy furgon és két taxi, s mi egyre gyorsítva követni kezdjük, még az adrenalin fűt. Majd amikor a kocsik előttünk befékeznek, s farkasszemet nézünk, csak akkor kérdezzük egymást, mi lesz ha most ránk lőnek?
A már kiürített táboruk utólagos felfedezése sem sokkal nyugalmasabb feladat. Miközben pisszennünk is alig szabad, mert fülleni kell, s csak egymás kézjelzéseire reagálunk, minden lépést figyelünk, kitapogatunk előre, mert hol egy mély verem, hol megnyúzott birkák rothadó bőre kerül az utunkba és ez még szerencsés helyzet így.
-Nem csak árkokat ásnak, hogy védjék a táboraikat. Taposó aknák is lehetnek bárhol
– mondja kísérőnk.
Talán csak azért nem félelem, amit érzünk, mert mi még csak a helyiek által telefonokkal felvett, vagy biztonsági kamerák által rögzített videóin hallottuk, milyen amikor tüzet nyitnak, amikor ropog a páncéltörő, vagy amikor valami tőled néhány méterre robban.
Akik itt élnek, ezekben a falvakban, magyar, családos emberek, meg kellett hogy tanuljanak együtt élni ezzel a félelemmel. Azzal a tudattal, hogy még ha egyelőre nem is ők a cél, elég egy kapu előtt eldobott tojásgránátból szétszóródó repesz, ami rossz helyen csapódik be… Az egyik fiatal palicsi férfi házánál éppen a kisgyermekének udvari játszótere mellett. Kész szerencse, hogy akkor este nem voltak otthon.
És a legborzasztóbb az, amikor nem látszik a megoldás, vagy ha valamilyen megoldás látszana is, nincs mellette valódi politikai akarat és úgy ismétlődik napra nap a fegyverropogás, a robbantások, az egyre gyakrabban helyiek megfélemlítését célzó gránátvetés, hogy a hatóságok és a politikai vezetés részéről csak az ígéretek sorjáznak.
Elmenekülni, vagy felvenni a kesztyűt és harcolni, s ha az utóbbi, hogyan?
Ez a kérdés mozgat most minden magyart a déli határ mentén a szerb oldalon. Ahogy a riportunkban Almási Szilárd mondja, ő már elhagyta volna a Délvidéket, az otthont, hogy menekítse a családját, de akkor a kamasz fia azt mondta:
Apa, nem adunk fel állásokat
Ezért most önvédelmet szerveznek, jobb híján saját maguknak, van hogy botokkal zavargatják a migránsokat az erdőkből és imádkoznak, hogy az embercsempészek ne vegyenek revansot, amiért rontják az üzletet és a levesükbe köpnek. Segítséget kérnek, torkuk szakadtából segítségért ordítanak és nincs aki meghallja…
Lábjegyzet:
Forgatásunk óta nagyszabású akciót hajtottak végre a területen, több száz rendőr, helikopterek, drónok bevetésével. Az összehangolt akcióban mint egy negyven migránst sikerült elfogni.
A helyzet a látványakciótól természetesen mit sem változott. Helyi forrásaink szerint az elmúlt éjjel, azaz vasárnap, ismét sorozatlövésektől és robbantások robajától volt hangos a embercsempész táborok területe ès környéke.
