A csontok nem szólalnak meg, de szinte már mégis. Elemi erővel robbant be a magyar őstörténet-kutatásba az archeogenetika az utóbbi években, a történészek, régészek és nyelvészek eredményei mellé odahelyezve az immár felderíthető vérségi leszármazások vonalait. A mintegy két évszázada élesen két – finnugor és hun, azaz türk – táborra szakadt őstörténet-kutatás olyan válaszokkal szembesülhet most, amelyek csalódást okoznak majd mindkét tábor kompromisszumképtelen képviselőinek. A honfoglalók archeogenetikai visszakövetésének eredményei mindenki várakozásait megcáfolják valamilyen értelemben, ugyanakkor mégsem érezheti magát partvonalra szorítva senki. Lényegében az látszik kiderülni, hogy a sok-sok „vagy” szó helyére „és”-t kell tennünk, mert mindenkinek igaza volt: szittyák is vagyunk, meg finnugorok is, meg hunok is. Ráadásul még avarok is, ami egy további, teljes kérdéskört vet fel. Nehéz lehet ezt így elsőre befogadni, ám az élet és a történelem sokkal rugalmasabb a merev kategóriáknál. Ki mondta, hogy a szkíták, az ugorok és a hunok nem keveredhettek egymással az ősi időkben? Hát erre csak kevés tudósunk mert gondolni. Török Tibor archeogenetikus vázolta fel előttünk a magyarság születésének állomáshelyeit és meghökkentő történetét.
